Linkajánló

salto mortale

 

Hány rétegű kell legyen a félelem,
hogy egymáshoz érkezéskor
levedlett mosolyoktól mocskos
arcunkat fel ne riassza önmagán?
Váltig nyüszítésben, élő, egyenes
adásban mintázza hamuban sült
hitünket a többszólamú magány.

Pedig csak a szerelem kondenzcsíkján
indultam el, hogy a belőlünk-szökkenő
száron egyetlen remény teremjen.
Két vakmerő bámészkodó, ha összenéz,
ég és föld között szorong a félsz, mintha
egy hatalmas trapéz bátorsága, kételye
szüremlene át, hogy értsd; az együttnek
lehet itt ereje, nagy a tét, vagy túl kicsi
ahhoz, hogy magadba mentsd a másik
alig-leheletét.

Átvilágít röntgenszemed. Látod, milyen
sebezhető az ember, amikor szeret.

 

emészt

 

Fosztóképzős ébredéseimből
kizuhannak az álmok.
Törpe valóságban mind följebb
raklak, - úgy fakulsz lassan
semmivé, s hiába magyarázom
magamnak - érteni érdemes
lényeged, csak csapdák vannak.
Jéghegyek.

Kifogyhatatlan érveléssel
mentegeted világod.
Persze, elbizonytalanodom,
talán én vagyok az, aki rosszul
értelmezek-érzek-látok, hisz
te rutinból csomagolod
folpack-ölelésed, mikrohullámú
sütő-mondatod. Egyszer lejár
büszkeségem, tudhatod.
Nincs türelmem hasznavehetetlen
hűséggel bizonyítani miattad-létem.
Lenyeltél.

Már nem forgathatsz szádban
kedved szerint.

 

Mantra

 

Mindhiába várok itt,
az eső unottan rálegyint
fehér ruhámra.
"Fű van. Nappal meg éjszaka"*
Lüktető-vörösre mázolt haza
nem vár senki,
szörny se létezik.
Légnemű-sűrű-tömör-valóság
Melyik?
"Fű van. Nappal meg éjszaka"
Lüktető-narancsra szétkent haza
nem vár senki,
"Szégyen a szó, ha nem vigasz"**
Csak semmi hancúr!
Arcodon cenzúrált grimasz.
A szívnek se szeme, se szíve,
se vektora, célja sincs, ha lenne,
menne ő, de nincs hova.
"Fű van." "Szégyen a szó", álmatag,
nem tudja még, hogy üvöltése,
vagy csendje fájdalmasabb.

Mindhiába várok itt,
az eső unottan rálegyint
fehér ruhámra.
"Fű van. Nappal meg éjszaka"*
Lüktető-vörösre mázolt haza
nem vár senki,
szörny se létezik.
Légnemű-sűrű-tömör-valóság
Melyik?
"Fű van. Nappal meg éjszaka"
Lüktető-narancsra szétkent haza
nem vár senki,
"Szégyen a szó, ha nem vigasz"**
Csak semmi hancúr!
Arcodon cenzúrált grimasz.
A szívnek se szeme, se szíve,
se vektora, célja sincs, ha lenne,
menne ő, de nincs hova.
"Fű van." "Szégyen a szó", álmatag,
nem tudja még, hogy üvöltése,
vagy csendje fájdalmasabb.

 

Szingaléz hastánc


Ne hidd, hogy a felülnézet
annyira megnyugtató
             ezüstfenyő
                  ciprus
                        meggyfa
                                csalán
                                     kerti tó
mint a Nasca-geoglifák
                    madár
                         kolibri
                               majom
                                    ember
csak fentről értelmezhető kuszaság
a testesült ige fogalmazódik
tenyeremen, hogy legyek egy
eltéveszthetetlenül egyszeri
lenyomat a sorsvonalon 
látható láthatatlan hiány
a semmiből terem
minden elrajzolt és precíz terv-alak
miért pont
                             én
miért a
                       svábbogár
                             skorpió
                                  kardszárnyú delfin
rajzolata került a megálmodott teremtésbe
a romlás arányaiban össze nem férhetőség
látszatra fel, elő a sétabottal
           játsszunk nordic walkeres
kirándulást, legyen a séta ébredésünk tárgya
                 álma repülés
roncsolni testet és mindent, ami
kezünk ügyébe kerül
semmiből hogy terem 
                         fölfoghatatlan
amiről tudsz, ami volt, ami után vágyakozol
                     elveszített barát
                            szülő
                                háziállat
negyvenhét kilósan, tűsarkú cipőben
álltam a felállványozott híd ingó pillérein
onnan néztelek, ahogy alattam kinőtt
a hiányod
             és te nevetted, kikacagtad
táncomat
azt kérdezted: miért pont szingaléz
és én azt válaszoltam
                         miért pont te

 

Fotó: Kovács Áron

 

Kitakarsz, Sárközi

 

 Míg oldódom, kávém meleg,
s a szavak elindulni restek,
csonthéjba zárnak, ringatnak
távoli országok, kontinensek,
álmomban süllyed, súlytalan
a szó, hangtalan suhan el
mellettem a való: utcák hideg
homokkövén reggeli lábnyomat
-idő-törött utazó.

Egy színpadon játszunk.
Magányunk szürke, évközi.
Belőlem vagy, belőled vagyok.
Miért takarsz ki, Sárközi?
Morzsákat vennék magamhoz,
hangyának látszanék...
Nincs bennem harag,
csak játszanék.
Károdra nem lennék
(soha nem is akartam)
Egyszerű szubrett vagyok,
átlagos, 
bakancsban.

 

 Fotó: Kovács Áron

 

Sanyi bácsi, a suszter

 

Superfilt-szipkájával kocogtatta a
zsalugátert,  tarkómtól párnámig
ért a félelem. Résnyi fény hegyén
svájcisapkába préselt homloka már
emléktelen. Sosem öregszik, csak
az aprócska zaj, zengő faszilánkok,
s én hívom Apát; falazza be újból
azt az ablakot, mielőtt kárt tenne
bennem az emlékezés.

 

 

Fotó: Kovács Áron


 

 
Oldalmenü
Naptár